Igazából egy döntésen múlt, hogy nem futottunk bele abba a tömegbalesetbe, amit a homokvihar okozott.
Szombaton Budapesten voltunk a lányom versenyén.
Győrből indultunk, brutális szélviharban, több helyen is csökkent a látásviszony a homok átfúvásoktól, de szerencsésen odaértünk.
Visszafelére azt néztük, talán megszűnik a vihar, ezért nyugodtan telt a délután.
Kisfiunk hősként tűrte a versenyen való várakozást, ezért úgy gondoltunk meglepjük azzal, hogy bemegyünk a Tropikáriumba.
Hatalmas tömeg volt a pénztárnál, ezért úgy döntöttünk hazamegyünk,
(ez volt 14 óra után pár perccel…baleset időpontja 14óra 25 perc).
Aztán úgy éreztem valamiért felfele kell néznem, ott megláttam a kiírást, ahol a Campona kalandparkot hirdetik.
Egy döntés volt…
Úgy döntöttünk maradunk, és 1 órát eltöltöttünk a kalandparkban.
Lehet ez a döntés mentette meg az életünk.
Az autópályán aztán volt egy pillanat, amikor hirtelen fékezni kellett, megállt a kocsisor.
A mögöttünk lévő sofőrnek sávot kellett váltania, nehogy belénk jöjjön. (szóval itt is megúsztuk)
Az autópályán töltött várakozás alatt minden, de minden végigfutott az agyamon.
Mi van, ha elindulunk?
Lehettünk volna mi is egy, a többi szerencsétlenül járt autó közül.
Meddig tart a várakozás?
Mi van, ha valaki ugyanígy belénk száguld hátulról?
Otthon a fiam, felhívjam, hogy ne izguljon, vagy akkor izgul igazán?
Sorra jöttek az információk, miközben ott araszoltunk, vagy álltunk a sorban.
Kigyulladt autók, sebesültek, életveszély….
Ilyenkor az agy átvált egy másik üzemmódba, letisztul mi a fontos.
Letisztul, hogy semmi más nem ér semmit, csak egészségben hazaérjünk.
Féltem, nagyon féltem.
Azokra az emberekre gondoltam, akik ezt a traumát átélték. Akkor még nem tudtuk mennyien, és milyen fokban sérültek.
Imádkoztam értük, és egyben magunkért.
Azt tanultam ne féljek a félelemtől, hanem engedjem be az életembe, nézzek vele farkasszemet.
Nevezzem meg, és tudjam pontosan mitől is félek.
Letisztult egy másodperc alatt, beazonosítottam, és már a jövőben jártam, ahol egy olyan anya fekszik a kórházi ágyon, aki elvesztette a családját.
Tudom, hogy ez a legnagyobb félelmem, hogy elvesztem őket.
De hogy lehet ezt a félelmet beengedni, szembenézni, megnevezni?
Hogy lehet nem félni attól, hogy elveszítem őket?
Úgy, hogy tudom, hogy ez csak egy fikció.
A saját elmém gyártotta forgatókönyv, forgatókönyvek minden esetre.
Mire jó?
Felkészít a legrosszabbra?
Arra nem lehet felkészülni!
Akkor pedig indulhat a parancs az agynak.
ÁLLJ LE! Ez a forgatókönyv nem igaz!
Élj a pillanatban, most itt vannak körülötted, és a forgatókönyv gyártással ezt a pillanatot veszíted el!
Leálltam, és megpróbáltam jelen lenni. Aztán szépen hazaértünk, megöleltem mindenkit, és hálát adtam.
Hosszú, hosszú út volt, olyan hosszú, ami önmagamhoz is elvezetett.
Szeretettel; Erika
